A hipnózis a legintenzívebb szuggesztiós eljárás,[1] egy olyan, különleges, fiziológiai sajátságokkal együtt járó pszichológiai állapot, amely felületesen hasonlít az alvásra, és a személynek a tudatos állapotától eltérő tudatszintje jelöli. Ezen állapotot felfokozott érzékenység és befolyásolhatóság jellemzi, amely során az illető belsőleg tapasztalt érzékeléseknek ugyanakkora jelentőséget tulajdonít, mint általában a külső valóságnak. [2]

A szó görög eredetű, a hypnos (alvás) szóból származik, mert először úgy vélték, hogy egy alvásszerű állapotról van szó. A hipnotizáló személyt hipnotizőrnek nevezik. Ha egy személy saját magát hipnotizálja, akkor önhipnózisról (wd), vagy autohipnózisról beszélnek, egyébként heterohipnózisról van szó. Így indukálja a hipnotizőr a hipnotikus állapotot. A végén a hipnózis alanya felébred. A hipnózis folyamán az alany szóbeli utasításokat, szuggesztiókat kap, amik a hipnózis után is működhetnek. Ez a poszthipnotikus szuggesztió.

A hipnózis fogalmára nem adható egyértelmű definíció, ugyanis a hipnózist kutató – vagy éppenséggel praxisukban alkalmazó – szakemberek körében (legalább) két ellentétes nézőpont uralkodik a jelenség lényegét illetően.

Az egyik értelmezés szerint a hipnózis egy sajátos állapot, nevezetesen egy a módosult tudatállapotok közül. A másik megközelítés ezzel szemben a két résztvevő – a hipnotizőr és a hipnotizált – kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, és nem fogadja el azt a hipotézist, hogy a hipnózis önálló állapot volna. A szabatos szóhasználatot tovább nehezíti az a tény, hogy – az „állapot versus kapcsolat” elméleti dilemmán túlmenően – gyakran alkalmazzák a „hipnózis” szót a hipnózis gyakorlati felhasználásra, a hipnoterápiára is.
Tartalomjegyzék

    1 Története
    2 Indukálása
    3 A hipnózis feloldása
    4 Hipnotizálhatóság
    5 Alkalmazásai
        5.1 Hipnoterápia
        5.2 Önhipnózis
        5.3 Üres hipnózis
        5.4 Az orvoslásban
        5.5 Hipnoanalízis
    6 Jegyzetek
    7 Források
    8 További információk
    9 Történelmi tanulmányok

Története

Az elméletek szerint az emberek feltehetően már az őskorban alkalmaztak hipnózist. A kultikus cselekmények és a sámánizmus szertartásai részben önszuggesztióval magyarázhatók. Gyanítható, hogy véletlenül fedezték fel, és vallási háttere volt (meditáció, kultikus cselekmények).

A legkorábbi források, ahol nagy valószínűséggel hipnózisról van szó, részben az ókori Egyiptomból maradtak fenn. A legrégebbi leírás egy egyiptomi papirusztekercsen található, Kr.e. 3766-ból származik, és rajta ez olvasható: „Helyezd rá a kezedet, hogy karjának fájdalmát csillapítsd, és mondd, hogy a fájdalom megszűnt.”

Az ún. Ebers-papiruszon (wd) leírják a hipnózis alkalmazásának akkori módszereit. Ezek az eljárások nagyon hasonlítanak a maiakhoz. Az egyiptomi papok egyszersmind gyakorló orvosok voltak. Hipnózisindukciójuk a következő volt: fénylő lemezekkel kifárasztották a páciens szemét, így készítették fel a hipnotikus álomra őt. Ez pedig nem egyéb, mint a ma is használatos fixációs technika előfutára. A szuggesztiókkal megerősített kézrátételes módszert is ismerték, ahogy fentebb ismertettük.[3]

A berlini Neues Museumban őrzött Westcar-papirusz (wd) arról számol be, hogy Dzsadzsa-manekh egy igen vad oroszlánt bírt rá arra, hogy engedelmesen kövesse. Ez a forrás kétségtelenül utal arra, hogy Egyiptomban már ismerték és alkalmazták az állathipnózist. Dzsadzsa-manekh mellett Deda is élt az állathipnózissal, bár ő csak kacsákkal, libákkal és egy ökörrel mutatta be tudományát.[4]

A sumerek is alkalmazták a hipnózist. Erech híres papi iskolájában időtlen idők óta őriztek egy írást, mely alapján cáfolhatatlan bizonyíték van arra, hogy a különlegesen kiképzett orvos-főpapok hipnotikus álomban gyógyították a betegeiket. A hipnotikus állapotnak már ekkor három fajtáját különböztették meg: a felszínes, a közepes és mély hipnózis, úgy ahogy ma is megkülönböztetik ezeket a fokozatokat. [3]

Az indiaiak legősibb, szanszkrit nyelvű okiratában Manu Törvénykönyvében (wd) is hasonlóképp osztják fel a hipnotikus állapotokat. Itt "éber alvásról", "álmodó alvásról" és "örömteli alvásról" beszélnek. Sok modern jógatechnikában is szerepet játszik az önhipnózis. [3]

A Krisztus utáni 3. században élt filozófus, Porphüriosz leírt egy tudományos vitát a két filozófus, Plótinosz és Olümpiosz között. A vitát a két tudós tanítványai kezdték azzal, hogy melyikük mestere a nagyobb tudós. Végül Plótinosz "mágikus művészetek" tárgyában hívta ki ellenfelét. A vitát a tanítványok jelenlétében kellett volna eldönteni, de nem került rá sor, mert Plótinosz rögtön az elején a vetélytársa elé állt, merőn rászegezte a tekintetét, majd harsányan így kiáltott fel: "Nézzétek, Olümpiosz teste úgy összezsugorodik, mint egy erszény!" Olümpiosz testét pedig valódi görcsök kezdték el gyötörni, így aztán azonnal felismerte, hogy Plótinosz szellemi ereje nagyobb az övénél. [3]

Az istenség szentélyében alvás, mint a hipnózis egyik különleges formája, egészen a 6. század közepéig fennmaradt. Ekkorra a szentély beavatott papjainak szerepét nagyjából-egészéből átvették a keresztény szerzetesek, akik imával, szentelt vízzel, mártírok és szentek relikviáival és kézrátétellel hajtották végre csodás gyógyításaikat.[3] Az önhipnózis középkori, korai példájáról szintén szerzetesektől, az Athosz-hegyi hezikasztusoktól szerezhetünk tudomást. Ők úgy érték el az önhipnózis állapotát, hogy mindkét szemükkel a tulajdon köldökükre meredtek. Ezért is nevezték őket omphalopszichikusok-nak, (wd) vagyis köldöknézőnek. [3]

A 16. században Paracelsus az égitestek és a szervezet „delejes” kapcsolatáról beszélt. A gyógyításban fontosnak tartotta, hogy a megfelelő varázsigék mellett különböző ásványi gyógyszereket is alkalmazzon. Ezzel megvetette a „mineral magnetizmus” elméletének az alapját.

A római Athanasius Kircher jezsuita atya 1646-ban számol be az Experimentum Mirable (Csodás kísérlet) című könyvében egy kakas megbűvöléséről. Ez az első tudományosan dokumentált állathipnózis, és a később Mesmer által leírt "magnetismus animalis" (állati delejesség) előfutárának is tekinthetjük. [3]

A másik jezsuita, Maximilian Hell, a Felvidéken született csillagász, fizikus sok úgynevezett magnetikus kúrát végzett.[5] Mágneseit a beteg szerv formájának megfelelően készítette el, majd ráerősítette a beteg testrészére. Meglepően jó eredménnyel: betegeinek mintegy 60-70%-a meggyógyult. [3]

A magnetikus hatás elvét vette át és folytatta más irányban Franz Anton Mesmer (1720–1815). A hipnózis modern kori története vele kezdődik.[3] Látványos szeánszkon végzett csoportos gyógyításai (amely külsőségeiben emlékeztetett az exorcizmus szertartására) révén nagy ismertségre tett szert: ő tekinthető az első hipnózisiskola megalapítójának. Ennek ellenére gyakorlatából a verbális szuggesztió hiányzott: a terápiás hatékonyságot a titokzatos „mágneses fluidumnak” tulajdonította, amely a beteg teste fölötti kézmozgással („mágneses passzé”) átvihető a betegre. Ezt az animális mágnesességgel ('magnetismus animalis'; azaz a lélegző, lélekkel bíró lények mágnesessége) magyarázta, és mágneseket fektetett a páciensekre. Népszerűsége miatt a hipnózist sokáig mesmerizálásnak nevezték.

Mesmert később többen is kritizálták, így Alfred Russel Wallace a frenológiai térképpel magyarázta a hipnózist, és Friedrich Engels mágnes nélkül hipnotizált egy 12 éves fiút.

Mesmer tanítványa volt Armand-Marc-Jacques de Chastenet Puységur márki (1721–1825). Ő kezdetben elfogadta mestere elméletét, de praxisából – szemben Mesmerével – hiányoztak a látványos elemek. Pácienseinél – akiknél verbális szuggesztiókat alkalmazott – az alvajárókéhoz hasonló magatartást tapasztalt, ezért állapotukat provokált szomnambulizmusnak nevezte el.

A XIX. században Franciaország vezető szerepre tett szert a hipnózis kutatásában olyan központokkal, mint Nancy (Ambroise-Auguste Liébeault, Hippolyte Bernheim) és Párizs (Jean-Martin Charcot). Sigmund Freud 1885-ben meglátogatta Jean-Martin Charcot-t Párizsban, ekkor felfigyelt Mesmer módszerére, és gyógyítás céljából maga is kipróbálta. Ez vált a hisztériáról készült tanulmányainak kiindulópontjává. Később felhagyott ezzel a módszerrel, és áttért a szabad asszociációra. Írásaiból kiderül, hogy továbbra is foglalkozott hipnózissal.

A hipnózist német nyelvterületen főként Oskar Vogt (1870-1959), és tanítványa, Johannes Heinrich Schultz (1884-1970) kutatta, és fejlesztette ki az önhipnózis egy különös fajtáját, az autogén tréninget. Később Klaus Thomas is végzett kutatásokat.

A főbb kutatók Amerikában Milton H. Erickson (indirekt hipnózis), Kroger és Dave Elman (autoriter hipnózis) voltak.

Nagy-Britanniában John Hartland a legismertebb hipnotizőr. Könyve, a Dictionary of Medical and Dental Hypnosis még ma is a brit hipnotizőrök hivatalos tankönyve.

Milton H. Erickson kifejlesztette a hipnoterápia módszerét, amiből több pszichológiai módszert is kidolgoztak.

A hipnózist története során sokszor szemfényvesztések kellékeként is használták. Erre talán legismertebb példa Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregénye, melyben Cipolla, a mágus arra veszi rá Mariót, hogy csókot adjon neki, Mario a hipnózis alatt ugyanis szerelmét látja. A hipnózisra hivatkozva sok mai bűvész is él a szemfényvesztés különböző módszereivel.[6]
Indukálása

A hipnózis technikáiban közös, hogy az öntudatot kevés figyelmet igénylő feladatokkal foglalják le, és fokozatosan kikapcsolják. Így az öntudat elveszti vezető szerepét, a kritizálás képessége is korlátozódik, és a tudattalan közvetlenül megszólíthatóvá válik.

Az alanytól és a közelebbi körülményektől függ, hogy mi a legjobb technika. Kell, hogy az alany biztonságban érezze magát, és megbízzon a hipnotizőrben. A zene is segíthet. A hipnotizőr a szuggesztiókat többször is megismétli, vagy a szuggesztiók önmagukban is ismétléseket tartalmaznak. Ez szintén kedvez a hipnotikus transz elérésének. A testtartás lényegtelen; csak az kell, hogy az alany számára kellemes legyen.

Rendszerint a test ellazítását szuggerálják, direkt módon, vagy sorra ellazítva az egyes izomcsoportokat. Egy alternatív módszer szerint az egyébként öntudatlanul zajló folyamatokat használja fel. A megfelelő szuggesztiókkal az alany saját magának is bebeszélheti a hipnózist. Ennek a visszaszámlálás a legkedveltebb módja, amikor is az alany egyre inkább ellazul. A különféle technikákat kombinálják is.

A hipnózis tetszés szerinti mélységű lehet, ha nem ütközik az alany öntudatlan ellenállásába. Ezzel együtt csökken a kritizálás képessége.